YoonKook/SugaKook - Elhatározás (10)

Nem lett ez sem túúúúl eseménydús, de a következő talán annál inkább. Viszont nem is a legjobb, amit írtam, de már majdnem fél napja ülök rajta, hátezígymarad.

Ez a fejezet most Yoongi szemszögéből íródott. :)

Nem monológozok, mert fáradt vagyok. >< Ha hibát találtok, szóljatoooook~ 

Jó olvasást! ^^

~Nana~

Nem szoktam ilyeneket mondani, de az az interjú volt életem legborzalmasabb két órája. Főleg, mikor a műsorvezető rákérdezett, szerelmes vagyok-e. Hát azt hittem, a pofám leszakad. Hirtelen azt sem tudtam, mit reagáljak. Egyszerűen leblokkoltam. Hogy kérdezhetett ilyet?! Ilyet nem illik kérdezni! Mintha nem tudná, hogy Idol vagyok.

Dühös voltam és mérges, és akkor főleg, mikor a szemem sarkából láttam, hogy Jungkook kíváncsian figyel a válasz adásom közben is, aztán mikor megadtam azt a semmilyen választ, mosolygott.

Rá fog jönni. Csak ez villogott a fejemben. Az a mosoly, a lehunyt szemeivel, az aprócska fejcsóválás azt jelezte, hogy rá fog jönni. Akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy megremegett alattam a föld. Simán azt kellett volna mondanom, hogy dehogy! Én szerelmes? Ugyan. De akkor meg átlátszó lett volna az egész.

Bár, így is az. Annyira mindegy.

Az interjú további részeiben próbáltam meglapulni és nem beszélni. Helyettem Namjoon és Jin aktívoskodtak, meg néha Taehyung nyögött be valami vicceset, vagy hatalmas marhaságot, amivel megnevettette a műsorvezetőt és a közönséget is. De én hallgattam, mint a sír. Nem kell nekem több kellemetlenség. Ha esetleg valami rosszat mondok, akkor még az emberek is darabokra szednek. Így sem kizárt, amúgy… ha valaki szemfüles. Mondjuk, belegondolva, annyira nem hatna meg.

Nem szeretem az interjúkat. Vagyis, szeretem őket, jó mókák tudnak lenni, de egy-két ilyen műsorvezető teljesen meg tud kutyulni mindent. Mint most. Jungkook arca túl sejtelmes volt. Vagy teljesen hülyének nézett, vagy rájött mindenre. Bár, azt kétlem.

De a reggeli után…

Sírni lett volna kedvem. Az a tipikus hisztérikus sírás és nevetés, amit akkor hallat az ember, ha megőrül. Igen, legszívesebben azt tettem volna. A hajamat tépném, röhögve bömbölnék és törölgetném a könnyeimet, mert egy hatalmas nagy fasz vagyok. De tényleg, egy nagyon nagy idióta. Főleg, ahogy reggel rátámadtam. Azok a szemek, amik ijedtséget és félelmet tükröztek. Mellette viszont annyira… annyira szép volt. Ahogy felnézett a pillái alól és egy idő után azok a hatalmas, étcsoki barna szemek már nem is félelmet, hanem kíváncsiságot tükröztek. És mikor megnyalta az ajkait, akkor végem volt.

Végig kellett simítanom a hófehér bőrén. Ahogy visszagondolok, megremeg az alhasam és csak sóhajtani vagyok képes. Hogy lehet férfi létére ennyire szép? Büntetni kellene, komolyan és nem! Nem túlzok. Tényleg büntetni kellene. Ráadásul úgy, hogy még nem is nagykorú, főleg.

Felsóhajtottam, a hajamba túrva és mikor közölték, hogy mehetünk, illedelmesen megköszöntük a meghívást, elköszöntünk mindenkitől és én voltam az első, aki kiviharzott a helyiségből, hogy fellélegezhessek. Soha, de soha többé nem akarok ilyet átélni. Az a kérdés, az a végleges kegyelemdöfés volt nekem.

Még jó, hogy nem minden másodig szövegem szerelmes. Hm. Nem. Minden szöveg szerelmes már lassan. Kivéve, ha Hoseokkal és Namjoonnal együtt ülünk össze.

Aish, ez nem mehet így tovább. Jungkook mindenemet elveszi. Az eszemet, a szívemet, a gondolkodóképességemet, mindent. Ma reggel is… elég volt csak felnéznie rám, telitalálat volt. Egyszerűen nem tudtam arra gondolni, hogy ezt nem tehetem meg. Megérintettem, cirógattam és azok az ajkak! Ó! Azok a puha, bársonyos, vöröslő ajkak! Annyira meg akartam csókolni… ízlelgetni akartam őket, a fogaim közé venni, szívogatni, mielőtt mélyen, szenvedélyesen megcsókolom.

Aludnom kellene inkább. Nem akarok rá gondolni sem. Elég volt a mai… nem akarok többet gondolkodni.

A buszban aludni próbáltam, de mikor meghallottam Jimin és Taehyung hangját, ahogy a kisebbért aggódnak, feléjük sandítottam. Mikor Taehyung megemlítette, hogy Jungkook aludjon náluk, elfintorodtam és próbáltam vészjóslóan nézni a maknae felé, de nem vette észre. Jó, tény és való, hogy azok után, ahogy viselkedek vele, pont nekem nem kellene akadályoznom abban, hogy jól érezze magát. De én csak akkor tudom biztonságban, ha velem van.

Akkor sincs, mert bántom. De az más… ne aludjon Taehyunggal és főleg ne Jiminnel! Állandóan Jungkook nyakán van. Csoda, hogy most ebben a pár napban békén hagyta. Nem akartam, hogy ott legyen.

Mérgesen pislogtam feléjük, főleg, mikor Taehyung ecsetelte, hogy horrort kellene nézniük. Na azt biztos nem! Még a végén mindketten… nem. Nem! Bele sem akarok gondolni! Ebbe bele sem merek gondolni! Épp elég sokszor néztem, hogyan csesztetik mindketten és olyankor is majd' felrobbantam. Nem! Nem fog velük aludni, ez szent biztos!

Épp fel akartam állni, hogy oda menjek és elmondjam, hogy már pedig Jungkook a saját szobájában fog aludni, ugyanis holnap is nehéz napunk lesz és senki ne fárassza ki! De… mikor az a két marha hátraesett az ülésen, a földre zuhanva, az ülések közé, egymás hegyén-hátán, és Jungkook felállva kacagott, ahogy rájuk nézett… belém mart a lelkiismeret.

Mióta egy szobában vagyunk, nem is hallottam nevetni.

A lendületből rögtön visszavettem és inkább visszaültem az ülésembe, mély sóhajjal, oldalra döntve a fejem, kifelé bámulva az ablakon, miközben hallgattam Jungkook nevetését. Csilingelt és nem megjátszott volt. Tényleg szívből nevetett.

Abban a pillanatban még rosszabbul éreztem magam. Azért is, mert én nem rég oda akartam menni, hogy elszakítsam a barátaitól, holott… semmi jogom nincs hozzá. Főleg a viselkedésem után. Én voltam az, aki lekoptatta magáról, ráadásul azok után kikezdtem vele… mert, ha belegondolok, reggel kikezdtem vele. Ha egy pillanatig nem fut végig a fejemen, hogy ezt nem csinálhatom. Ha nem nézek a szemeibe akkor és nem látom azt a felismerhetetlen csillogást, biztos vagyok benne, hogy az ajkaira martam volna és tudom, hogy onnan nem tudtam volna megálljt parancsolni sem az ösztöneimnek, sem az érzéseimnek.

Mindezek után még nekem lett is volna pofám odamenni, hogy mégpedig velem alszik. Ha nem neveti el magát, megtettem volna, mert ismerem magam. Azzal ráadásul megint kigeneráltam volna a feszült helyzetet vagy ne adj' Isten a veszekedést.

Tényleg önző vagyok. Gyáva és önző is.

Az úton nem beszéltem, nem reagáltam senkinek. Hallgattam, hogy a két marha hogyan szórakoztatja Jungkookot. A fiatalabb mellé ültek, mikor sikerült magukat összeszedni. Jungkookot középre ültették és szórakoztatták, én pedig próbáltam őket kizárni a fejemből. Nem mondanám, hogy féltékeny voltam, mert nem. Egy nagyon kicsit talán, de elenyésző volt az a parányi érzés. Inkább csak bántott, hogy nem miattam nevet így. Én is meg akarom nevettetni.

Én nem akarok vele így viselkedni. Nem akarom látni a szomorkás arcát. Még sincs bátorságom odamenni hozzá.

Ha megteszem, ha esetleg odamegyek és elmondom, hogy egyáltalán nem utálom és bocsásson meg a viselkedésemért, tudom, hogy elmondanám neki azt is, hogy szeretem. Ha viszont szeret, ha nem, mindenképp problémánk lenne. Ha nem szeret viszont, egy életre csalódást okoz majd nekem. Mondjuk, megérdemelném ezek után, az szent. Teljes mértékben megérdemelném. Nem vagyok rossz. Nem gondolom magam rossz embernek, de mióta elutasítottam a stúdiónál, azóta… azóta egy rohadéknak érzem magam, a nap minden percében. És reggel… csak erősödött az érzés. Olyan ijedt volt, annyira elveszett.

Gyűlöltem magam. Legszívesebben, ha lehetett volna rá lehetőségem, szemközt köptem volna magam.

Majd alakul a helyzet, ahogy alakul. Remélem.

A dormba visszaérve, Taehyung és Jimin átkarolták a maknaét és együttes erővel cipelték a szobába. Szerencsétlen hol nevetett, hol ellenkezett, hogy hagyják már békén, ő a saját ágyában fog aludni.

Egy pillanatra elmosolyodtam és apró sóhajjal a hűtőhöz mentem, hogy ásványvizet öntsek magamnak. Közben pedig hallgattam a három fiatalabb vívódását, civakodását.

Hiányzott.

Noha, csak pár nap leforgása volt az egész, hogy Jungkook nem nevetett, még is, egy örökkévalóságnak tűnt. Fájt és rossz volt. Tudom, hogy miattam volt ennyire bús komor, és rossz volt, hogy nem én voltam az, aki felvidíthatja, hanem Taehyung és Jimin. Nekem kellett volna…

Sírni tudtam volna, de csak mosolyogtam. Ellentétes érzések voltak bennem. Oda akartam menni hozzájuk, szórakozni, velük lenni, de tudom, hogy frusztrálta volna Jungkookot a közelségem és azt is tudom, hogy az ő közelsége pedig bennem okozott volna problémákat.

Ebből sehogy sincs kiút…

Főleg azért, mert balfék vagyok. Egy szerelmi analfabéta. Vajon van még egy ember, aki ilyen dolgokat tesz, mint én? Ennyire szarul? Kétlem.

- Min agyalsz? - kérdezte Hoseok, miközben kivette a hűtőből a tegnapi főtt kaját. Felsóhajtottam és a poharamat forgattam magam előtt, a konyhaasztal előtt ülve. - Olyan fur… - A szavába vágtam.

- Furcsa vagyok Jungkookkal együtt napok óta. Tudom. Sűrűn hallottam már – mondtam halkan, a hajamba túrva. Hoseok mélyen felsóhajtott, majd a kaját a mikróba téve, lassan leült mellém és rám emelte a tekintetét.

- Figyelj. Én nem tudok semmit, mert nem. Nem vagyok jó az ilyesmikben, azt viszont látom, amit Jin és Namjoon nem – mondta halkan, mire a szemem sarkából rásandítottam. - Barátok vagyunk. A barátaitok vagyunk.

- Tudom.

- Akkor miért nem beszéltek? Sem ő, sem te? Miért akartok mindig mindent magatokba fojtani? Ha még jó egy éve nem látom Jungkookot sírni, el sem mondta volna soha, mennyire hiányoznak neki a szülei. Miért nem beszéltek? Nem nehéz. Én is állandóan nyavalygok Jinnek… ő Namjoonnak, Jimin Taehyungnak és fordítva, Namjoon neked… ti miért nem? - kérdezte, a vállamra téve a kezét. Felsóhajtottam és lehunytam a szemeimet.

- Ez nem ilyen egyszerű! - mondtam halkan, a poharat forgatva.

- Ne! NE! NE! - Jungkook szinte visított. Azonnal felkaptuk a fejünket. Taehyung egy hatalmas vízipisztollyal lépett be a konyhába, majd a mosogatóhoz lépve, tele töltötte és amint összerakta, rohant vissza. Újabb sikítás. Elmosolyodtam, majd Hoseok felé pillantottam. Láttam a szemeiben, mennyire menne piszkálni a maknaét.

- Miért nem mész? - kérdeztem, apró mosollyal az ajkaimon. Rám nézett rögtön.

- Miért nem mész te? - vonta fel a szemöldökét. - Annyira merev vagy egy ideje. Olyan… fél éve? Igen. Fél éve – gondolkodott el, hátradőlve a székben. - Én tényleg nem tudom, mi történt veled és vele… de én azt mondom, rendezzétek le egymás közt. Ha elmondani nem akarjátok, tiszteletben tartjuk, de akkor tegyetek valamit. Mindenki azon aggódik, mi lehet veletek… pedig sok probléma van, úgy közösen. Nem egyéniekről beszélek. De a ti gondotok már lassan mindenki gondja úgy, hogy senki nem tud semmit – mondta halkan. Magam elé néztem, meredten, elbambulva. - Habár, ő most jól van, ahogy hallom. - Lassan felállt és a mikróhoz lépett, majd mikor megkavargatta az ételt és érzékelte, hogy még hideg, újra elindította a mikrót. - De nem mindig lesz így. Egyszer fent, egyszer lent – mondta, miközben nyújtózott egy nagyot.

- Megoldom – mondtam halkan, mély sóhajjal.

- Könnyebb lenne, ha elmondanád. De ha egyedül meg tudod oldani, akkor nem zaklatunk. Viszont… ha nem tudod megoldani, elmondod, mi ez az egész. - Nem tőle vártam volna ezt a beszélgetést. Meglepett, hogy ő mondja ezt és nem Namjoon. - Mert a rajongók előtt is furcsák vagytok és tudod, hogy azt nem lehet – motyogta elszomorodva. - És akár hiszed, akár nem, mindenki aggódik értetek.

- Tudom… tudom, Hoseok, tényleg tudom! - A hajamba túrtam, frusztráltan. Elmosolyodott, majd kivéve a mikróból az ételt, szedett magának egy tányérra.

- NE! - Jungkook megint visított egy hatalmasat, nevetve. Jimin is hangosan nevetett, Taehyung meg szerintem már sírva kacagott. Hoseok szemei felcsillantak. Letette a tányérját.

- MEGYEK! MEGYEK, VÁRJATOK! - üvöltött és elrohant. Aztán csak azt hallottam, hogy Jungkook hangosabban kiáltozik, kacagva. Megcsóváltam a fejemet és mély sóhajt vettem az ajkaim közé, szemezve a magam előtt lévő ásványvízzel teli pohárba, amit lassan, szórakozottan forgattam.

Beszélni fogok vele, nincs mese.

Mély sóhajt vettem és fordultam egyet az ágyamban. Egész este hallgattam, hogy azok négyen hogy szórakoznak, és semmi szükségem nem volt arra, hogy lássam. Láttam magam előtt mindent, szinte. Szerettem volna átmenni, az tény, de jobbnak láttam, ha nem teszem. Jungkook tényleg vidám hangon nevetgélt és úgy éreztem, ha most odatrappolok, tönkretenném a két marha, meg a másik marha intézkedéseit. Azt pedig nem akartam.

Meredten bámultam magam előtt a plafont, a hasamon fonva össze az ujjaimat. Már éjfél körül járt az idő, én viszont nem tudtam aludni. Nem ment. Minden olyan… pocsék volt. Igen, pocsék. Tudom, hogy beszélnem kellene Jungkookkal, tudom, hogy mit kellene lépnem, de azt is tudtam, az Isten verje meg, hogy semmi jó nem sülne ki abból, ha valamit lépnék. Ki kell találnom, mit mondjak neki. Rendbe hozni ezt az egészet úgy, hogy ne higgye azt, hogy szeretem őt. Rendbe hozni ezt a katyvaszt legalább annyira, hogy összeférjünk egymással. Legalább annyira, hogy ne kelljen látnom a szomorkás arcát és a bágyadt mosolyát, amit ma is produkált a tévében.

Csak nem tudtam, mit mondjak.

Gondolataimból a maknae szakított ki. Az éjjeli lámpa égett, úgyhogy látta, hogy ébren vagyok. Felsóhajtott és lassan elindult az ágya felé. Mikor odaért, leült rá és törökülésben nézett rám, a lehető legkomolyabb arccal.

Elszánt volt a tekintete. Akkor láttam utoljára ilyen elszántnak, mikor énekelni kezdett a számokban, a stúdió felvételek előtt. Az a tipikus „Meg fogom csinálni! Sikerülni fog!” tekintet. Amitől én tartottam, jelen esetben. Sokkal magabiztosabbnak tűnt, mint én. Ami a legrosszabb, hogy nem tudom, miért ennyire magabiztos.

Felszusszantottam, majd én is felültem, törökülésben, vele szemben. Ránéztem, ő pedig vissza rám.

- Beszélnünk kell! - Egyszerre mondtuk ki. Lesütötte a szemeit és megköszörülte a torkát, én pedig a hajamba simítottam az ujjaimat, elpillantva róla, zavartan és frusztráltan.

Vicces lesz ez a beszélgetés, annyi szent. Inkább kellemetlen és vicces egyben. Mert fingom sincs, mit fogok vagy mit kellene mondanom.

Életemben először fogok spontán szavakat kiejteni a számon. Aztán meglátjuk, mi sül ki belőle. Csak remélni mertem, hogy sem én, sem ő nem fog rontani a már amúgy is fasírt helyzeten...